Nem hallgatok tovább” – egy nevelőszülő levele, ha van egy perced, olvasd el

Egy nevelőszülő levele

Viselkedésproblémás gyermekekkel foglalkozó szakemberként került hozzám évekkel ezelőtt egy állami gondozásban élő kisfiú, akivel közel két éven át dolgoztam együtt. A fejlődés jelei már akkor is jól láthatóak voltak, azonban az akkori nevelőszülői környezet — amely sajnos nem az első volt az akkor nyolcéves gyermek életében — rendre ellehetetlenítette a közösen elért eredményeket.

A gyermek komoly érzelmi terheket hordozott magában: feldolgozatlan dühöt, mély frusztrációt, elhanyagoltságot. A mindennapjai a fizikai szükségletek minimális kielégítésén túl kevés érzelmi odafordulást tartalmaztak, a nevelés pedig nagyrészt büntetésalapú volt. A szakmai javaslatok rendszeresen figyelmen kívül maradtak.

A viselkedése rendkívül nehéz volt: gyakori volt a fizikai agresszió, verbális kitörések, kortársak bántalmazása. Olyan helyzetek is előfordultak, amelyek komolyan veszélyeztették mások testi épségét. Tízéves korában egy iskolai incidens rendőrségi eljárást vont maga után.

Amikor a vizsgálat során egyértelművé vált, hogy az aktuális nevelőszülői környezet sem jelent számára biztonságos közeget, és felmerült a speciális, zártabb lakóotthonba helyezés lehetősége, egy rendkívül nehéz, érzelmileg megterhelő döntést hoztam. Annyira erősen hittem a gyermekben rejlő potenciálban, hogy jelentkeztem nevelőszülőnek, és magunkhoz vettük.

Másfél éve él velünk. Érzelmileg nyitott, elfogadó család vagyunk. A közös út nem volt és ma sem problémamentes: a kamaszkor első időszaka különösen nagy kihívásokat hozott. Ugyanakkor a változás kézzelfogható. A gyermek napról napra nyugodtabb, együttműködőbb. A fizikai agresszió mint megküzdési forma szinte teljesen eltűnt. Ha feszültséget él meg, képes segítséget kérni, beszélni az érzéseiről. Az iskolában rendszeres pozitív visszajelzéseket kap.

Nem szeretném idealizálni a folyamatot. A szeretet önmagában nem volt elég. Szükség volt következetes keretekre, jutalmazásra, érzelmi jelenlétre, hosszú, gyakran órákig tartó beszélgetésekre, és időnként határozott határhúzásra is. Ugyanakkor egyetlen pillanatban sem alkalmaztunk vele szemben fizikai vagy verbális bántalmazást, még akkor sem, amikor a helyzetek számunkra is rendkívül megterhelőek voltak.

Meggyőződésem, hogy az agresszió nem nevel, hanem újabb agressziót szül. Az a szemlélet és érzelmi biztonság, amelyben mi neveljük, folyamatosan hozza a pozitív változásokat. A ma már tizenkét éves gyermekre sokszor rá sem lehet ismerni. Egyre stabilabban jelenik meg benne az az értékrend, amelyet képviselünk, még ha időnként meg is botlik benne.

Tisztában vagyok azzal, hogy egy gyermekkel könnyebb intenzíven foglalkozni, mint egyszerre sokkal. Ugyanakkor hiszem, hogy az alapelvek nem változnak. Nem mi tehetünk arról, hogy a gyermekvédelmi rendszer súlyos erőforráshiánnyal küzd, és nem mindig tudja biztosítani azokat a körülményeket, amelyekre ezeknek a gyermekeknek szükségük lenne.

Hozzáteszem: a gyermek olyan iskolába jár, ahol sok hozzá hasonló sorsú, lakóotthonban élő gyermek tanul. Az ott dolgozó pedagógusok mégis képesek nap mint nap több ilyen sorsú gyermeket támogatni és formálni — ami számomra hatalmas szakmai és emberi tiszteletet érdemel.

Köszönöm, hogy elolvasta.
További jó munkát és szép napot kívánok.