Tegnap délután, miközben az erkélyen teregettem a frissen mosott ágyneműt, egy szívszorító jelenetnek lettem tanúja. Lent, a járdán, egy idős bácsi feküdt mozdulatlanul.
Először azt hittem, talán csak pihen, de néhány másodperc múlva rájöttem: baj van. Azonnal kiabáltam a férjemnek, hogy rohanjon le, nézze meg, mi történt vele.
Amíg a párom felöltözött és leért, legalább hat ember sétált el a bácsi mellett – egyikük sem állt meg, senki nem kérdezte meg, jól van-e.
Mintha láthatatlan lett volna.
Mire a férjem odaért, éppen akkor ért oda egy másik férfi is, aki az onkológiáról tartott hazafelé. Kiderült, hogy a bácsit nemrég rosszindulatú daganattal műtötték, és jelenleg kemoterápiás kezeléseket kap. Aznap is egy kezelésről jött, de a melegben hirtelen elszédült, elgyengült, és összeesett a járdán.
Amikor a férjem megkérdezte, kit lehetne értesíteni, csak ennyit mondott:
„Nincs már senkim. A feleségem négy éve meghalt, a fiam Németországban él, a lányom vidéken, messze tőlem.”
Végül a férjem és a másik úriember – Gábor – hazakísérték őt, segítettek bejutni a lakásába, hogy lepihenhessen.
Ami igazán megdöbbentett: amíg a bácsi a földön feküdt, az emberek elfordították a fejüket.
Többen megjegyzést is tettek rá, hogy „biztos részeg”, és továbbsétáltak.
Hová lett az emberség?
Miért nem állunk meg, ha valaki segítségre szorul?
Egy apró figyelmesség, egy kérdés, egy telefonhívás akár életet is menthetett volna.
Ez a történet emlékeztet arra, hogy egy kis odafigyelés is hatalmas különbséget jelenthet.
Kérlek, oszd meg, hogy minél több emberhez eljusson ez az üzenet:
👉 ne fordítsuk el a fejünket, ha valaki bajban van!
